2. fejezet

    Nem voltam egészen biztos benne, hogy a csengő működik is, de türelmesen vártam, miközben fekete ernyőmre szakadatlanul hullottak a kövér esőcseppek.

Nyakamat nyújtogatva próbáltam átlesni a sűrű kerítésen, de sem a köd, sem a magasra ágaskodó, elhanyagolt növények bozótja nem engedélyezte a rálátást az álmaimban már többször is elképzelt épületre.

   Tudni akartam már, hogy hol fogom tölteni az elkövetkezendő kínkeserves napjaimat. Nem igazán mondhattam magamat passzív személyiségnek, de a gondolat is, hogy egy ilyen közösség részesévé kell válnom… Nem lubickolt lelkem az önfeledt boldogságban.

- Cha Hakyeon úrfi. – A ködben egy fekete alak jelent meg. Csak éppen annyira, hogy az alakját ki tudtam venni. Hangja távolról érkezett, mégis közelinek tűnt, mintha fél méterre állt volna tőlem. Az érdekes jelenség okát nem tudtam értelmezni. Kezdtem attól tartani, hogy egy olyan helyre küldtek, ahol természetfeletti erőkkel rendelkező emberek tevékenykednek. De ilyen nem létezik. Nem hiszek bennük.

A férfi újra hozzám szólt: - Cha Hakyeon úr. Jöjjön beljebb.

A vasajtó egyik nedves kacsára helyeztem tenyeremet. Abban a szent minutumban halkan elvált egymástól a két térelválasztó egy apró rést engedve számomra. Belöktem annyira, hogy éppen csak átférjek rajta én, s az ujjaimban szorongatott koffer.

A kaput gondosan pattintottam vissza a helyére. Még mindig nem hittem el mennyire súlytalan. A termete, az anyaga, a vaskossága. Képtelenség, hogy ennyire könnyed legyen, s mégis.

Megcirógattam a fekete vasat, a szabadságom elválasztóját, mire a hang újra fülemet ütötte mögülem.

- Cha Hakyeon úr, kérem, fáradjon ide.

  Gyomromban káosz uralkodott. Életemben nem sokszor izgultam. A vizsgák előtt sem stresszeltem, bár ezt inkább köszönhettem annak, hogy eminens tanuló voltam mindig is. Ezen felül máskor sem éreztem ezt a különös érzést, melyet a pillangók csiklandós szárnyainak verdeséséhez tudok csak hasonlítani.

  Az ismeretlen rémített meg ennyire. S talán az, hogy életemben először nem voltak a szüleim mellettem. Tudtam, hogy egyszer eljön ez a pillanat is, de nem pontosan ilyen formában képzeltem el azt az ominózus percet.

  Lassú, egyenletes léptekkel haladtam a kavicsos úton. Az anonim férfi csak állt ott, s én egyre közeledtem felé.

  Szépen lassan a köd is rálátást engedett az úrra. Az első feltűnő dolog rajta az a sűrű, pödört bajsza volt. A második meg, hogy talpig feketében díszelgett, akárcsak a holló.

Orrának hatalmas termete meg még inkább ezt a hatást keltette. Titkon legbelül azonnal el is neveztem „A Holló Úr”-nak.  

- Jó napot kívánok – hajoltam meg olyan illedelmesen, amennyire csak a derekam engedte. A férfi ugyanezt megtette, bár látszott rajta, hogy a kora haladtával Ő már nem képes olyan mélységes tisztelettel üdvözölni az embereket, mint jómagam.

- Viszont kívánom, Cha Hakyeon úr. Én Kim Hyun Wook vagyok, a Lee Sun Ifjú Férfi Akadémia aligazgatója. Szeretettel üdvözlünk itt, s reméljük, hogy élvezettel fogod itt tölteni a napjaidat.

Ez pont így lesz – szólalt meg a belső hangom.

- Úgy gondolom, hogy ideje lenne közelebbről is megszemlélni az épületet. Sejtem, hogy már kíváncsi rá – mosolyodott el természetellenesen. Ehhez a komor arcú pasashoz egyáltalán nem illet az a csalfa görbe egyenes a sűrű bajsza alá, de igyekeztem kedvesen fogadni, s eleresztettem egy gyenge, erőltetett vigyort. – Nem szeretnék személyeskedni, de meddig tetszik Ön itt tartózkodni? – pillantott rám.

Én? ÉN? Én semeddig sem tetszikelek itt tartózkodni. Már most rühellem minden egyes négyzetcentiméterét ennek a helynek, pedig még csak el se jutottunk a katedrálisig. – Háborodtam fel, miközben az úr továbbra se vette le rólam az irritatív, fekete pupilláit. Neki nem kellett koncentrálnia arra, hova lép. Ő már jól ismerte vaktában is a járást, én viszont folyamatosan azt lestem, hogy csak ne a sárba cuppanjon bele a lakkozott cipellőm.

- Ha minden igaz, édesapám 730 napot írt alá a szerződésben – válaszoltam. A 3 jegyű szám kiejtése is nagy fájdalmat hagyott maga után. – Ez rengeteg. – Gondoltam magamban.  

- 2 év? Az nem olyan hosszú idő. Gondolom nem óhajt hazamenni a szünetekben, ha már pontosan 2 évre lett kiszámolva.

Megráztam a fejemet. – Nem. Nem fogom elhagyni az akadémiát.

     Ez a tény kimondva letargikusan hangzott. Igyekeztem hűvösen formálni a szavakat, de legbelül kétségeket keltett. - Vajon az atyám miért nem akar látni odahaza Karácsonykor? Miért nem akarja velem ünnepelni a Szilvesztert? És a következő évi Chuseok napját? – Viszont afelől, hogy édesanyám, illetve kishúgom is szívesen fogadna a kúriában ezeken a napokon, kétségem sem volt felőle.

   - Innentől már tökéletesen be lehet látni az egész katedrálist – jelentette ki nagy büszkén A Holló Úr.

Felpillantottam rá. Az első gondolatom azonnal az volt, hogy ez egy hatalmas kőtömb. Semmi más. Kopár, üres, s hűvös. Na meg széltében-hosszában orbitális méreteket öltő. Ilyenre számítottam.

Nem is értettem, hogy lehetséges az, hogy ez a kistermetű, komornak tűnő (de valójában szelíd) férfi, hogy lehetett ennyire lelkes egy ilyen unalmas kolosszus láttán.

    Hamar elvesztettem az érdeklődésemet az épület további szemlélete felől, s arra lettem figyelmes, hogy Hyun Wook úr a karórájára pillantott.

A mutató a fél tizenegyet járta.

- Ideje lesz sietnünk, mert a déli imáról nem maradhatunk le, s az épület legtöbb részét szeretném feltárni előtted. Ha esetleg akad pár kérdésed afelől, hogy mi merre található, nyugodtan kérdezz rá az egyik társadnál. Akár tanártól is, vagy az ügyeletes nővérektől.

Ez a kijelentése meglepett. – Nővérek? De hát nem arról volt szó, hogy ez egy férf…

Nem is engedte, hogy végig mondjam, pedig ez volt az első olyan őszinte gondolatom, amelyet vele is volt merszem megosztani. – Nem. A szerződésben is pontosan benne van, hogy ebben az iskolában csakis tiszta női tanárok tanítanak, akik egy örök életre megesküdtek Isten előtt, hogy szüzességüket megőrzik, míg a másvilágra nem kerülnek.

Egyszeriben minden tisztává vált. Megértettem, bár mégis olyan felfoghatatlan volt, hogy egy férfi tanárom se lesz. Nem tudtam a miértjét annak, hogy ez kicsit megrémisztett, de bennem volt az az érzés, hogy ebből még baj lehet. Valami nem stimmel ezzel.

 - Van még esetleg kérdésed, vagy bemehetünk? – tette fel, miközben marka már a monumentális bükkfaajtó durva kilincsén feszült.

- Nincs.

- Kérem, mostantól csak akkor beszéljen, ha én teszek fel Önnek egy kérdést, vagy ha Ön szeretne tőlem valamit megtudakolni. – Vállával nekifeszült az ajtónak, s bütykös ujjaival lenyomta a nyílászárót.

   Itt ért véget Cha Hakyeon üdülése.

A gyertya lángja megrebbent, ahogyan kicsapódott az ajtó mögülem. Az azonnal elaludt, s hallottam, ahogyan a tinta rácseppen a naplóm lapjára, de már nem láttam, hogy hová.

- Hakyeon! – suttog hangosan Sanghyuk az ajtófélfából.

- Mi az? - rámordulok.

- Mennünk kell. Az esti imáról nem maradhatunk le, különben újabb körmösöket fognak kiróni ránk – figyelmeztet a barátom.

- Hjajj, jó. Induljunk. – Felkelek, s kinyújtóztatom a görnyedt tagjaimat.

- Igyekezz, már csak 5 percünk van odaérni!

- Miss Sun Hee tegnap óvatosan büntetett. Ha szerencsénk van, ma is őt kapjuk.

Rálesek az ujjbegyeimre, amik csak éppen, hogy a piros egyik halvány árnyalatában pompáznak. Elmosolyodok ennek láttán. – Enyje Hakyeon. Milyen rosszfiúk lettünk. - Fut át az agyamon eme gondolat.

[ Bevezetés] 1. fejezet

1. BEGYEZÉS:

1991.09.31.

    A fekete Volkswagen Bogár eszeveszettül zötykölődött, miután letértünk az útról. Alig 1 mérföldnyire volt a célunk, de akaratlanul is lecsukódtak szemeim. Ólomnehézségűvé váltak a pilláim, s hiába igyekeztem nyitva tartani, az újfent leengedett, elsötétítve vele a világot.

   Kang Susie kellemes hangja járta be a furgon meleg légterét, igaz, a rádió recsegett, mégsem zavart bele.

   Elbóbiskolásomból édesapám keltett fel, ki a volán mögül fordult hátra, s öblös hangján szólított nevemen. Ezúttal se volt gyengéd hozzám.

- Hakyeon, megérkeztünk.

A motor valóban nem búgott már. A kocsi egy helyben állt a semmi közepén. A köd 5 méteres körzeten felül mindent elnyelt, s ennek tetejében még az eső is eleredt.

Kissé sértődött ábrázattal keltem fel, s csúsztam feljebb az ülésen.

- Itt az esernyőd – nyújtotta hátra a fekete, nehéz tárgyat.

Még mielőtt bármit tettem volna, felkészültem egy nyugtató sóhajjal. Ezek után mertem csak kinyitni az autó ajtaját.

Elsőként az ernyőt bontottam szét, s aztán dugtam ki lakkozott cipőmet, s tettem le a poros földes útra.

- Vedd ki a csomagjaidat is! – utasította, bár magamtól is tudtam egyértelműen ezt a lépést. A bőröndöm nélkül neki se vágtam volna az egésznek.

   Apám is végre kiszállt, hogy felnyissa a csomagtartót. Szinte hozzám vágta a bőrkoffert, melyben féltett értékeimet tároltam. Egy pillanatra megrogytam az ütéstől, mely a hasam tájékát érte, s ezt teljességgel rossz néven vette atyám. Megrázta fejét, s szemét forgatta mellé. Hatalmába kerített az elkeseredettség, melyet az atyai elismerés hiánya teremtett.

- Innen tovább már nem kísérhetlek. Ha egyenest mész, ott lesz a célod. Légy jó.

Előre biccentem, s ezzel egy időben apám vállamra helyezte hideg tenyerét. A leglekötelezőbb formámat igyekeztem mutatni, hogy még az utolsó percekben is eleget tudjak tenni neki. Bár neki sosem lesz elég az, amit én teszek.

- Viszlát, atyám – köszöntem el tőle. Erős akartam lenni, de bizonytalanul megremegett hangom. Belülről fojtogatott a sok érzés. A sok emlék, melyet magam mögött kellett hagynom.

    Édesanyámtól még otthon vettem könnyes búcsút, mert apám nem engedélyezte számára, hogy végig kísérjen az úton. Valószínűleg azért, mert édesanyám a kocsiban csak aggodalmaskodott volna, s ilyen-olyan tanácsokat osztogatott volna, s ezek mellé krokodilkönnyekben áztatta volna a fehér zsebkendőjét.

   Ebben az egyben teljesen igaza volt apának. Életemben talán először értettem vele egyet.

  

    A kocsi elindult. Hatalmas füst tört ki a kipufogóból, s gomolygott a levegőben, majd a levegővel keveredve szétfoszlottak a kacsók.

A kövek pattogtak a kerekek alatt, ahogyan a jármű nehézkesen megfordult a szűk sávon. A visszapillantóba tekintettem, melyben atyám éles íriszei tükröződtek vissza. Fekete szemei semmi érzelmet nem mutattak. Se megbánást, se szomorúságot, semmit.

Tudtam, hogy keményfából faragták őt, de abban a pillanatban szembesültem igazán a kőszívűségével.

A saját fiát a semmi közepén hagyta egy esernyővel, s egy kacatokkal teli kofferrel, hogy keresse meg a célját. Könnyűszerrel átverhettem volna, s elindulhattam volna máshová is, egy jobb helyre, egy helyre, ahol igazi otthonra lelhetnék. De nem. Nem ezt tettem.

     Jó fiúnak lettem nevelve, így a nehezebb utat választottam. Azt, amelyen küzdelmesebben fogom tudni elérni az álmaimat. Mégis azt éreztem akkor a legközelebb, s leghelyesebbnek.

    Ezért mentem hát tovább azon az úton. S a köd szépen lassan feltárta előttem a hatalmas, fekete vaskaput, melyet kacifántos kanyarok, s ilyen-olyan vaslevelek díszítettek.

Két vaskos kőoszlop közt helyezkedett el, melynek tetején még több díszes elem volt található. Hátborzongató a látvány.

Mégis megközelítettem. S meg is találtam a kőoszlopon elhelyezkedő csengőt.

Hezitáltam. Egy helyben toporogtam.

Ha most megnyomod, nincs visszaút Hakyeon. Most még elmehetsz. – futott át elmémen a gondolat.

Ajkaimba harapva végül mégiscsak benyomtam a fekete gombot…