4. fejezet

2. BEGYEZÉS:

1991.10.01.

    Az első napom, az első éjszakám. Úgy elreppent, akár a galamb a virágzó cseresznyefa illatos ágáról. Ugyan hamar eltelt, de szenvedésként éltem át.

     Előre félek, hogy mi lesz velem a jövőben. Ilyen sosem fordult elő velem. Eszembe se jutott volna egyszer se, hogy nem úgy alakul a jövőm, ahogyan én azt megterveztem. Ez a kis gikszer igazán nem kellett volna...

  Minden esetre van egy kis reménycsillag, ami tartja bennem a lelket. Ez a remény, mely rám vetül, azt a többi diák sanyarú sorsai világítják a lényemre. Tudom, tisztában vagyok vele, hogy ez nem normális. Mások szenvedésében lelem az örömet. Igazából én is ugyanannyira vagyok kitéve a veszélyeknek, mint ők. Én is csak egy kis hal vagyok ebben a heringcsordában. Részese leszek én is a büntetéseknek, mert bár jó gyerek vagyok, ez az iskola ki fogja belőlem hozni azt a lényemet, amit eddig még senki nem látott. Kijelenthetem, hogy bár még senki nem ismer, hamar hírnevet szerzek. Lázadó leszek.

     Visszatérve a tegnapi napra… Hát többé-kevésbé, de megismerkedtem a lakótársaimmal. Véleményem még nem alakult ki róluk. Külsőről nem ítélkezem, a bemutatkozásuk pedig igen egyhangúra sikeredett, ugyanis Holló Úr társaságában nem mertek „tiszteletlen” üdvözlést végrehajtani. Kivéve azt a Hyuk gyereket. Ő nem lacafacázott, kezet nyújtott nekem, s előtte, se utána nem hajolt meg. Holló éles pillantást vetett a fiúra, akit aztán egy idős nő társaságában hagytunk, aki szépen szólva a grabancánál fogva rángatta be egy szobába. A vészjósló ajtóbecsapás után nem lehetett tovább hallani a fiú nyöszörgéseit, pedig biztos voltam benne, hogy a java még csak akkor kezdődött.

   Később megtudtam, hogy alkarjára mérték az ütéseket szíjjal. Igaz, csak hármat, de hatalmasak lehettek. A fiú halkan támolygott vissza a hálókörletbe, amikor éppen az ágyon henyéltem, és tanulmányozgattam az új tankönyveimet. A „Korea múltja” című könyv fölött kukucskáltam ki, s bizonytalanul, de rákérdeztem egy Hogy vagy?-okot.  

    Az igazat megvallva nem nagyon válaszolt. Helyette lehúzta pulóverének ujját a vöröslő, sebes karjára, aztán rám nézett egy apró, kedves mosolyt erőltetve arcára, amit viszonoztam is.

   Ezek után már csak azt hallottam, ahogyan a mögöttem lévő ágyra rázuhant, akár egy babzsák, s álomba szenderedett.

    Az ő fájdalma viszont nem boldogított. Sanghyuk mély benyomást keltett az első alkalommal is, és az, hogy értem képes volt egy büntetést túlélni… Túlszárnyalta az eddigi „barátaim”-nak nevezett személyeket. Ennyit még senkitől se kaptam. S ekkor döbbentem rá, hogy megint tanultam valamit. Az a valami a barátság fogalma. Azt hiszem, jóba leszek én még vele.

…  

- Hogy bírod? – kérdezem a mellettem fujtató fiatalabbiktól.

- Még vissza van 4 kör – lihegi.

- Most már kibírjuk!

- Ja, aztán mehetünk egyenest Sun Hee irodájába.

- Meg kellett volna kérni Jaehwan, hogy hozzon nekünk valamit a vacsoráról.

- Esélyünk se lett volna – legyint.

- De Jaehwan ül leghátrább az imákon közülünk.

- Persze, mert harmadéves, ahogyan te is, de az még akkor is messze van. A végzősök teljes egészében elfoglalnak 3 sort.

- Mindegy, ne őrlődjünk ezen feleslegesen, mert ha lehetőségünk is adódott volna rá, hogy megkérjük Jaehwant, hogy csempésszen, akkor is nagy valószínűséggel lebukott volna, és akkor már nem csak mi lennénk pácban. Inkább gondolkozzunk azon, hogy a boszorkány hány körmössel jutalmaz minket.

- Ha bele is gondolok, akkor sem leszek tele. A hasam ugyanúgy kiabálni fog az ételért.

- Majd holnap reggel eszünk – ráteszem biztatóan a kezemet Hyuk vállára.

- Hakyeon. Kimerültem. Az izmaim fel akarják mondani a szolgálatot. A karomon a hegek újra viszketnek. Legszívesebben fognám ezt az egyenruhát, és letépném magamról. A cipő feltörte a lábamat. Szomjas vagyok. És ezek után még éljem túl Sun Hee körmöseit is. Lehet tegnap nem fájt annyira, de ma már biztosan durvább lesz. Azért még érzem, hogy sajog a tegnapi adagtól is.

- Ha nem tökös gyereknek tituláltalak volna be első benyomásra, akkor azt hinném, hogy egy hisztérikus kölökkel van dolgom.

- Ne haragudj, csak… Hát nem erre számítottam, amikor beléptem az iskola kapuin.

- Hm. Érdekes, hisz pontosan ez a bánásmód rí le az épület külsejéről is. A fogadtatásról meg végképp. Engem nem ért nagyobb meglepetés. Eddig legalább is.

- Még három – suttogja Hyuk azon pillanatban, ahogy megérkezünk a nagy terem ajtajához.

- Kibírod?

Megrázza nemlegesen a fejét.

- Lépjünk le. Azt mondjuk majd, hogy megvolt mind a 30.

- Biztosan van bújtatója annak, hogy nem figyeltek minket végig… Meg kéne csinálnunk.

Hyuk rémült. Jól tudom, hogy Ő is itt akarja hagyni az egészet, hogy neki is már elege van a sétafikálásból.

- Hyuk, most mindenki vacsorázik. Menjünk! Figyelj, már csak fél óra, és mehetünk a szipirtyók szobájába. Még van időnk visszamenni a hálókörletünkbe. Pihenünk, iszunk egyet a csapból, és 8-ra visszajövünk az irodájához. Okés?

- A francba is, csináljuk – adja fel a harcot, amelyet egészen idáig magában vívott.

Megörültem, hogy belement végül.

- Akkor siessünk, hogy több nyugalmas időnk legyen.

- Nem ígérem, hogy olyan nagyon tudok sietni, de igyekszem.

Megállok, hogy bevárjam a pár lépéssel lemaradt fiút. Nem szoktam sajnálkozni, de ahogyan Őt látom ilyen rossz állapotban… Az embernek akaratlanul is megesik a szíve rajta.

- Gyere, segítek. – Leguggolok előtte.

- Hakyeon, ez most komoly? – felnevet.

- Igen, halálosan komoly, és ha nem szállsz fel a hátamra most azonnal, akkor itt hagylak.

- Jó, jó, felszállok!

Még soha, senkit nem vittem így. Az első, akit fel kellett volna vegyek a hátamra, az a jövendőbeli feleségem, ehelyett egy fiú pilledt teste feszül rajtam. Kicsit megalázónak érzem, de nem érdekel. Nem látja senki. Köztünk marad, s vegyük úgy, hogy ezzel ki is egyenlítettem a számlát, amivel azóta tartozom neki, mióta szíjat hasítottak belé.

- Hyuk?

-  Hm? – arcát vállamon pihentetve hümmög bele fülembe. Szinte kiráz a hideg a meleg leheletétől.

- Jól vagy?

- Igen. Köszönöm.

- Ne aludj el, jó? Nem akarlak én ébresztgetni.

- Nem, nem, csak éppen lehunyom a szememet.

- Sanghyuk, ne! – dobok rajta egyet, mert lecsúszott, s egyre nehezebb volt tartani. – Hallod?

De nem válaszol. Kénytelen vagyok csendben továbbmenni, és reménykedni, hogy még képes leszek összeszedni Hyukot, és lerángatni Sun Hee-hez. Nem tudom, hogy mi lenne a következménye annak, ha nem mennénk el hozzá…

Egy újabb ok, amitől görcsbe rándul a hasam. Azt hiszem, most bepótlom mindazt a rettegést, és félelmet, amit az eddigi életemben sikeresen kikerültem. 

3. fejezet

    A sötét katedrális aulája fogadott elsőként. A falakon olajlámpák, a magas boltozatról egy hatalmas, vaskos láncon lógott alább a szekér kerekére emlékeztető (de annál nagyobb) csillár, melyen több ezer viasztornyos gyertyák égtek táncoló lángokban. Ettől függetlenül hideg volt odabent. A falak is nedvesek, s már a kis, zöld mohák is elburjánzottak a sarkokban, ami nem túl kellemes kilátást kölcsönzött. Valószínűleg itt sosem lesz melegebb.

   Az embernek azonnal egy kísértetház képe ugrik be róla, de mégis, a legrémisztőbb tény, ami pillanatok alatt szembe ötlött, s meg is lepte kedélyemet, hogy egy lélek se tartózkodott az előtérben. Lehetséges, hogy mindenki órán van?

- A többiek hol vannak? – tettem fel a kérdést végül, kicsit bátortalan módon, hisz az előbb tájékoztatott róla, hogy ne nagyon beszéljek. Az indokot azonban még mindig nem tudtam, tehát jogosnak éreztem a szabályok nem betartását.

     Holló Úr pillantása a nem tetszését tükrözte vissza, akár gyilkolni is lehetett volna éles látóival.

- Jelenleg a diákoknak óráik vannak, ezért sem hallod őket, s ezért sem tartózkodik senki a folyosókon, illetve itt, az aulában. Az órák nagy fegyelmezettség mellett folynak, ezért sem szűrődik ki egy hang sem. Nos, mit szeretnél megtekinteni?

- Esetleg… megmutatná a hálókörletet? Le szeretném tenni a csomagomat – emeltem meg kissé a koffert, ami a karomat intenzíven húzta lefelé. Elzsibbadtam tőle.

- Igaz is. Jöjjön. Az aula lépcsősorát kell megmásznunk, s aztán a jobb oldali szárny felé kell venni az irányt – magyarázta el, miközben apró lábai már a lépcső első fokát taposták. Követtem.

    Már a többedik folyosót róttuk, (ha jól hittem,) de mindegyik ugyanolyan unalmas, egyforma, és kíséreties. Az egyetlen örömömet abban leltem, hogy Hyun Wook úr nem koptatta tovább a csőrét, ami valljuk be, jó hasonlat a holló külsejéhez. Igaz, azzal, hogy az irányokat sem taglalta, teljesen elvesztettem a fonalat. Biztosan el fogok tévedni még jó néhányszor.

- Rajtam kívül nem érkezett más a mai napon?

- Nem. Ön volt az utolsó tanuló, mellesleg az egyetlen, aki év közben érkezett.

- Elnézést – meghajoltam bocsánatkérően. – Az indok rá, hogy nem Szeptember 1.-én jöttem ide, az, hogy édesapám a 9. hónap idusán vette észre az újságban hirdetett férfi akadémiát a Daily News augusztus végi számában. Kevés ideje van újságot olvasni, s ez akadt a keze ügyébe.

- Érdekes egybeesés.

Inkább szerencsétlen.

- Nos, megérkeztünk a célállomásunkhoz – belökte a faajtót.

Izgatottan léptem be a hálókörletbe.

A szobában pontosan 4 ágy tartózkodott, hozzájuk illő fa íróasztalokkal, székekkel, két szekrénnyel, s egyetlen egy kisebb ebédlőasztallal a szoba közepén. Az ágyak rendesen be voltak vetve, ha mondhatok ilyet, tökéletesen. Egy ránc sincs az egyszínű, szürke takarókon. Egy aprócska cipő, se egy almacsutka, semmi szemét. Mintha nem lakná senki.

- A szobatársak? – akaratlanul is kicsusszant a kérdés. Arcilag bizonyára amúgy sem tudnám azonnal azonosítani őket, hisz senkit nem ismerek innen, de akarom hallani a nevüket.

-  Ha nagyon akarja tudni… - elővett egy kicsiny lapot, mely félbe volt hajtva az öltönye zsebéből – Han Sanghyuk, elsőéves nebuló, Lee Jaehwan, harmadikos, Kim WonShik, másodéves, és Lee Hongbin szintén annyi – a felsorolás véget ér. A nevek, ahogyan sejtettem is, teljesen ismeretlenek.

- Köszönöm.

- Ismeri esetleg valamelyiket is? – Bizakodóan fürkészte arcomat.

- Nem.

- Remélem nem lesz problémája velük. Ha mégis, értesítsen róla.

- Úgy lesz.

Szemeimet újra végig futtatom a hideg szobán. Még mindig nem tudom eldönteni, hogy melyik ágy foglalt már.

- Elnézést, esetleg még azt szeretném meginformálni, hogy melyik alvóalkalmatosság képezi az én tulajdonomat?

A papírt újra előkerítette zakója zsebéből.

- 2/A. Vagyis ez – bökött göcsörtös mutatójával a bal oldalamon elterülő helyre. A kofferomat leteszem melléje.

- Az ott nem lesz majd jó helyen. Pakolja ki a szekrényébe.

- És az melyik?

- Szerintem ezt inkább a hálótársaitól tudakolja meg. Nem érünk rá, hogy nekikezdjen a pakolásnak. Még meg szeretném mutatni a termet. Ó, majd elfelejtettem Önnel közölni! A reggeli ima előtt minden hálóterem átmegy egy vizsgán, amellyel a megfelelő tisztaságot ellenőrzik le. Ha bármi is eltér a megszabottól, akkor… - S mélyen elhallgatott.

Ideges lettem, hogy nem fejezte be, mert tudni szerettem volna, hogy mi jár ki érte. Egyértelműen büntetés. A hidegségből, a falakon átfolyó hátborzongató levegőből is kivettem, hogy a katedrális nem olyan szent hely, amilyennek ki van állítva. Éreztem az erőszakot, és a fájdalmat minden térségben.

    Nem lesz gyalog galopp az elkövetkezendő 730 napom…

- Cha Hakyeon, Han Sanghyuk, távozzanak, kérem! – Miss Sun Hee hűvös, vékony ujjai hátamra tapadnak, s enyhe erőt fejtve ki rá gyönge karjaival, az ajtó felé terel velük. Másik marka Sanghyuk vállát vette fogságba.

- De Miss Sun Hee, megint eltévedtünk… - mentem a menthetetlent.

- Akkor ideje lesz annak, hogy megtanulják a járást. A megfelelő büntetésük a nyitja lesz a problémájuk megoldásának. És maguknak köszönhetem azt is, hogy az ima kellős közepét kellett otthagynom, így a körmölést sem ússzák meg. Ma éjszaka az irodám előtt várom Önöket. Kereken 8 órakor szeretném látni mindkettőjüket az ajtóm előtt. Ha késni mernek, dupla adagot osztok. Remélem érthető voltam. Most pedig kezdjenek bele a sétálgatásba, különben 8-ig nem fognak végezni vele. 30-szor tegyék meg a hálókörletük, és a nagy terem közti távolságot. BESZÉD NÉLKÜL! – hangsúlyozza vészjósló szempárjaival a vénség.

- Értettük – húzzuk ki magunkat Hyukkal.

- El – utasítja a nővér. Hátat fordít nekünk, s a lehető leghalkabb surranásával visszaoson az imára.

- Én megmondtam, hogy siessünk! – csap a tarkómra Hyuk.

- Ne haragudj, kérlek. Elhiheted, hogy nem volt szándékomban újabb csodás perceket eltöltenem Sun Hihetetlenül Paprikás asszonnyal.

- Ma is lemaradunk a vacsoráról.

Érzékelni lehet mindkettőnk csalódottságát a levegőben. A gyomrom is vészjóslóan megmordul, miközben agyam egy szaftos marhaszeleten jár.

- Na, szedjük a lábunkat. Úgy érzem a mai körmölés kellemetlenebb lesz az előzőnél, és nem szeretném megízlelni dupla mennyiségben – vallom be az igazat.

- Én sem igazán.

Némán, elméinkbe merülve koptatjuk cipőinket az elmattosodott márványokon, s én már azon töröm kútfőmet, hogy ideje lesz bepótolnom azt az 5 kerek napot a naplómba, ami eddig eltelt a 730-ból. Már csak 725… Már csak… Ch… 

2. fejezet

    Nem voltam egészen biztos benne, hogy a csengő működik is, de türelmesen vártam, miközben fekete ernyőmre szakadatlanul hullottak a kövér esőcseppek.

Nyakamat nyújtogatva próbáltam átlesni a sűrű kerítésen, de sem a köd, sem a magasra ágaskodó, elhanyagolt növények bozótja nem engedélyezte a rálátást az álmaimban már többször is elképzelt épületre.

   Tudni akartam már, hogy hol fogom tölteni az elkövetkezendő kínkeserves napjaimat. Nem igazán mondhattam magamat passzív személyiségnek, de a gondolat is, hogy egy ilyen közösség részesévé kell válnom… Nem lubickolt lelkem az önfeledt boldogságban.

- Cha Hakyeon úrfi. – A ködben egy fekete alak jelent meg. Csak éppen annyira, hogy az alakját ki tudtam venni. Hangja távolról érkezett, mégis közelinek tűnt, mintha fél méterre állt volna tőlem. Az érdekes jelenség okát nem tudtam értelmezni. Kezdtem attól tartani, hogy egy olyan helyre küldtek, ahol természetfeletti erőkkel rendelkező emberek tevékenykednek. De ilyen nem létezik. Nem hiszek bennük.

A férfi újra hozzám szólt: - Cha Hakyeon úr. Jöjjön beljebb.

A vasajtó egyik nedves kacsára helyeztem tenyeremet. Abban a szent minutumban halkan elvált egymástól a két térelválasztó egy apró rést engedve számomra. Belöktem annyira, hogy éppen csak átférjek rajta én, s az ujjaimban szorongatott koffer.

A kaput gondosan pattintottam vissza a helyére. Még mindig nem hittem el mennyire súlytalan. A termete, az anyaga, a vaskossága. Képtelenség, hogy ennyire könnyed legyen, s mégis.

Megcirógattam a fekete vasat, a szabadságom elválasztóját, mire a hang újra fülemet ütötte mögülem.

- Cha Hakyeon úr, kérem, fáradjon ide.

  Gyomromban káosz uralkodott. Életemben nem sokszor izgultam. A vizsgák előtt sem stresszeltem, bár ezt inkább köszönhettem annak, hogy eminens tanuló voltam mindig is. Ezen felül máskor sem éreztem ezt a különös érzést, melyet a pillangók csiklandós szárnyainak verdeséséhez tudok csak hasonlítani.

  Az ismeretlen rémített meg ennyire. S talán az, hogy életemben először nem voltak a szüleim mellettem. Tudtam, hogy egyszer eljön ez a pillanat is, de nem pontosan ilyen formában képzeltem el azt az ominózus percet.

  Lassú, egyenletes léptekkel haladtam a kavicsos úton. Az anonim férfi csak állt ott, s én egyre közeledtem felé.

  Szépen lassan a köd is rálátást engedett az úrra. Az első feltűnő dolog rajta az a sűrű, pödört bajsza volt. A második meg, hogy talpig feketében díszelgett, akárcsak a holló.

Orrának hatalmas termete meg még inkább ezt a hatást keltette. Titkon legbelül azonnal el is neveztem „A Holló Úr”-nak.  

- Jó napot kívánok – hajoltam meg olyan illedelmesen, amennyire csak a derekam engedte. A férfi ugyanezt megtette, bár látszott rajta, hogy a kora haladtával Ő már nem képes olyan mélységes tisztelettel üdvözölni az embereket, mint jómagam.

- Viszont kívánom, Cha Hakyeon úr. Én Kim Hyun Wook vagyok, a Lee Sun Ifjú Férfi Akadémia aligazgatója. Szeretettel üdvözlünk itt, s reméljük, hogy élvezettel fogod itt tölteni a napjaidat.

Ez pont így lesz – szólalt meg a belső hangom.

- Úgy gondolom, hogy ideje lenne közelebbről is megszemlélni az épületet. Sejtem, hogy már kíváncsi rá – mosolyodott el természetellenesen. Ehhez a komor arcú pasashoz egyáltalán nem illet az a csalfa görbe egyenes a sűrű bajsza alá, de igyekeztem kedvesen fogadni, s eleresztettem egy gyenge, erőltetett vigyort. – Nem szeretnék személyeskedni, de meddig tetszik Ön itt tartózkodni? – pillantott rám.

Én? ÉN? Én semeddig sem tetszikelek itt tartózkodni. Már most rühellem minden egyes négyzetcentiméterét ennek a helynek, pedig még csak el se jutottunk a katedrálisig. – Háborodtam fel, miközben az úr továbbra se vette le rólam az irritatív, fekete pupilláit. Neki nem kellett koncentrálnia arra, hova lép. Ő már jól ismerte vaktában is a járást, én viszont folyamatosan azt lestem, hogy csak ne a sárba cuppanjon bele a lakkozott cipellőm.

- Ha minden igaz, édesapám 730 napot írt alá a szerződésben – válaszoltam. A 3 jegyű szám kiejtése is nagy fájdalmat hagyott maga után. – Ez rengeteg. – Gondoltam magamban.  

- 2 év? Az nem olyan hosszú idő. Gondolom nem óhajt hazamenni a szünetekben, ha már pontosan 2 évre lett kiszámolva.

Megráztam a fejemet. – Nem. Nem fogom elhagyni az akadémiát.

     Ez a tény kimondva letargikusan hangzott. Igyekeztem hűvösen formálni a szavakat, de legbelül kétségeket keltett. - Vajon az atyám miért nem akar látni odahaza Karácsonykor? Miért nem akarja velem ünnepelni a Szilvesztert? És a következő évi Chuseok napját? – Viszont afelől, hogy édesanyám, illetve kishúgom is szívesen fogadna a kúriában ezeken a napokon, kétségem sem volt felőle.

   - Innentől már tökéletesen be lehet látni az egész katedrálist – jelentette ki nagy büszkén A Holló Úr.

Felpillantottam rá. Az első gondolatom azonnal az volt, hogy ez egy hatalmas kőtömb. Semmi más. Kopár, üres, s hűvös. Na meg széltében-hosszában orbitális méreteket öltő. Ilyenre számítottam.

Nem is értettem, hogy lehetséges az, hogy ez a kistermetű, komornak tűnő (de valójában szelíd) férfi, hogy lehetett ennyire lelkes egy ilyen unalmas kolosszus láttán.

    Hamar elvesztettem az érdeklődésemet az épület további szemlélete felől, s arra lettem figyelmes, hogy Hyun Wook úr a karórájára pillantott.

A mutató a fél tizenegyet járta.

- Ideje lesz sietnünk, mert a déli imáról nem maradhatunk le, s az épület legtöbb részét szeretném feltárni előtted. Ha esetleg akad pár kérdésed afelől, hogy mi merre található, nyugodtan kérdezz rá az egyik társadnál. Akár tanártól is, vagy az ügyeletes nővérektől.

Ez a kijelentése meglepett. – Nővérek? De hát nem arról volt szó, hogy ez egy férf…

Nem is engedte, hogy végig mondjam, pedig ez volt az első olyan őszinte gondolatom, amelyet vele is volt merszem megosztani. – Nem. A szerződésben is pontosan benne van, hogy ebben az iskolában csakis tiszta női tanárok tanítanak, akik egy örök életre megesküdtek Isten előtt, hogy szüzességüket megőrzik, míg a másvilágra nem kerülnek.

Egyszeriben minden tisztává vált. Megértettem, bár mégis olyan felfoghatatlan volt, hogy egy férfi tanárom se lesz. Nem tudtam a miértjét annak, hogy ez kicsit megrémisztett, de bennem volt az az érzés, hogy ebből még baj lehet. Valami nem stimmel ezzel.

 - Van még esetleg kérdésed, vagy bemehetünk? – tette fel, miközben marka már a monumentális bükkfaajtó durva kilincsén feszült.

- Nincs.

- Kérem, mostantól csak akkor beszéljen, ha én teszek fel Önnek egy kérdést, vagy ha Ön szeretne tőlem valamit megtudakolni. – Vállával nekifeszült az ajtónak, s bütykös ujjaival lenyomta a nyílászárót.

   Itt ért véget Cha Hakyeon üdülése.

A gyertya lángja megrebbent, ahogyan kicsapódott az ajtó mögülem. Az azonnal elaludt, s hallottam, ahogyan a tinta rácseppen a naplóm lapjára, de már nem láttam, hogy hová.

- Hakyeon! – suttog hangosan Sanghyuk az ajtófélfából.

- Mi az? - rámordulok.

- Mennünk kell. Az esti imáról nem maradhatunk le, különben újabb körmösöket fognak kiróni ránk – figyelmeztet a barátom.

- Hjajj, jó. Induljunk. – Felkelek, s kinyújtóztatom a görnyedt tagjaimat.

- Igyekezz, már csak 5 percünk van odaérni!

- Miss Sun Hee tegnap óvatosan büntetett. Ha szerencsénk van, ma is őt kapjuk.

Rálesek az ujjbegyeimre, amik csak éppen, hogy a piros egyik halvány árnyalatában pompáznak. Elmosolyodok ennek láttán. – Enyje Hakyeon. Milyen rosszfiúk lettünk. - Fut át az agyamon eme gondolat.

[ Bevezetés] 1. fejezet

1. BEGYEZÉS:

1991.09.31.

    A fekete Volkswagen Bogár eszeveszettül zötykölődött, miután letértünk az útról. Alig 1 mérföldnyire volt a célunk, de akaratlanul is lecsukódtak szemeim. Ólomnehézségűvé váltak a pilláim, s hiába igyekeztem nyitva tartani, az újfent leengedett, elsötétítve vele a világot.

   Kang Susie kellemes hangja járta be a furgon meleg légterét, igaz, a rádió recsegett, mégsem zavart bele.

   Elbóbiskolásomból édesapám keltett fel, ki a volán mögül fordult hátra, s öblös hangján szólított nevemen. Ezúttal se volt gyengéd hozzám.

- Hakyeon, megérkeztünk.

A motor valóban nem búgott már. A kocsi egy helyben állt a semmi közepén. A köd 5 méteres körzeten felül mindent elnyelt, s ennek tetejében még az eső is eleredt.

Kissé sértődött ábrázattal keltem fel, s csúsztam feljebb az ülésen.

- Itt az esernyőd – nyújtotta hátra a fekete, nehéz tárgyat.

Még mielőtt bármit tettem volna, felkészültem egy nyugtató sóhajjal. Ezek után mertem csak kinyitni az autó ajtaját.

Elsőként az ernyőt bontottam szét, s aztán dugtam ki lakkozott cipőmet, s tettem le a poros földes útra.

- Vedd ki a csomagjaidat is! – utasította, bár magamtól is tudtam egyértelműen ezt a lépést. A bőröndöm nélkül neki se vágtam volna az egésznek.

   Apám is végre kiszállt, hogy felnyissa a csomagtartót. Szinte hozzám vágta a bőrkoffert, melyben féltett értékeimet tároltam. Egy pillanatra megrogytam az ütéstől, mely a hasam tájékát érte, s ezt teljességgel rossz néven vette atyám. Megrázta fejét, s szemét forgatta mellé. Hatalmába kerített az elkeseredettség, melyet az atyai elismerés hiánya teremtett.

- Innen tovább már nem kísérhetlek. Ha egyenest mész, ott lesz a célod. Légy jó.

Előre biccentem, s ezzel egy időben apám vállamra helyezte hideg tenyerét. A leglekötelezőbb formámat igyekeztem mutatni, hogy még az utolsó percekben is eleget tudjak tenni neki. Bár neki sosem lesz elég az, amit én teszek.

- Viszlát, atyám – köszöntem el tőle. Erős akartam lenni, de bizonytalanul megremegett hangom. Belülről fojtogatott a sok érzés. A sok emlék, melyet magam mögött kellett hagynom.

    Édesanyámtól még otthon vettem könnyes búcsút, mert apám nem engedélyezte számára, hogy végig kísérjen az úton. Valószínűleg azért, mert édesanyám a kocsiban csak aggodalmaskodott volna, s ilyen-olyan tanácsokat osztogatott volna, s ezek mellé krokodilkönnyekben áztatta volna a fehér zsebkendőjét.

   Ebben az egyben teljesen igaza volt apának. Életemben talán először értettem vele egyet.

  

    A kocsi elindult. Hatalmas füst tört ki a kipufogóból, s gomolygott a levegőben, majd a levegővel keveredve szétfoszlottak a kacsók.

A kövek pattogtak a kerekek alatt, ahogyan a jármű nehézkesen megfordult a szűk sávon. A visszapillantóba tekintettem, melyben atyám éles íriszei tükröződtek vissza. Fekete szemei semmi érzelmet nem mutattak. Se megbánást, se szomorúságot, semmit.

Tudtam, hogy keményfából faragták őt, de abban a pillanatban szembesültem igazán a kőszívűségével.

A saját fiát a semmi közepén hagyta egy esernyővel, s egy kacatokkal teli kofferrel, hogy keresse meg a célját. Könnyűszerrel átverhettem volna, s elindulhattam volna máshová is, egy jobb helyre, egy helyre, ahol igazi otthonra lelhetnék. De nem. Nem ezt tettem.

     Jó fiúnak lettem nevelve, így a nehezebb utat választottam. Azt, amelyen küzdelmesebben fogom tudni elérni az álmaimat. Mégis azt éreztem akkor a legközelebb, s leghelyesebbnek.

    Ezért mentem hát tovább azon az úton. S a köd szépen lassan feltárta előttem a hatalmas, fekete vaskaput, melyet kacifántos kanyarok, s ilyen-olyan vaslevelek díszítettek.

Két vaskos kőoszlop közt helyezkedett el, melynek tetején még több díszes elem volt található. Hátborzongató a látvány.

Mégis megközelítettem. S meg is találtam a kőoszlopon elhelyezkedő csengőt.

Hezitáltam. Egy helyben toporogtam.

Ha most megnyomod, nincs visszaút Hakyeon. Most még elmehetsz. – futott át elmémen a gondolat.

Ajkaimba harapva végül mégiscsak benyomtam a fekete gombot…