Oldalak

2014. január 25., szombat

4. fejezet

2. BEGYEZÉS:

1991.10.01.


    Az első napom, az első éjszakám. Úgy elreppent, akár a galamb a virágzó cseresznyefa illatos ágáról. Ugyan hamar eltelt, de szenvedésként éltem át.
     Előre félek, hogy mi lesz velem a jövőben. Ilyen sosem fordult elő velem. Eszembe se jutott volna egyszer se, hogy nem úgy alakul a jövőm, ahogyan én azt megterveztem. Ez a kis gikszer igazán nem kellett volna...
  Minden esetre van egy kis reménycsillag, ami tartja bennem a lelket. Ez a remény, mely rám vetül, azt a többi diák sanyarú sorsai világítják a lényemre. Tudom, tisztában vagyok vele, hogy ez nem normális. Mások szenvedésében lelem az örömet. Igazából én is ugyanannyira vagyok kitéve a veszélyeknek, mint ők. Én is csak egy kis hal vagyok ebben a heringcsordában. Részese leszek én is a büntetéseknek, mert bár jó gyerek vagyok, ez az iskola ki fogja belőlem hozni azt a lényemet, amit eddig még senki nem látott. Kijelenthetem, hogy bár még senki nem ismer, hamar hírnevet szerzek. Lázadó leszek.
     Visszatérve a tegnapi napra… Hát többé-kevésbé, de megismerkedtem a lakótársaimmal. Véleményem még nem alakult ki róluk. Külsőről nem ítélkezem, a bemutatkozásuk pedig igen egyhangúra sikeredett, ugyanis Holló Úr társaságában nem mertek „tiszteletlen” üdvözlést végrehajtani. Kivéve azt a Hyuk gyereket. Ő nem lacafacázott, kezet nyújtott nekem, s előtte, se utána nem hajolt meg. Holló éles pillantást vetett a fiúra, akit aztán egy idős nő társaságában hagytunk, aki szépen szólva a grabancánál fogva rángatta be egy szobába. A vészjósló ajtóbecsapás után nem lehetett tovább hallani a fiú nyöszörgéseit, pedig biztos voltam benne, hogy a java még csak akkor kezdődött.
   Később megtudtam, hogy alkarjára mérték az ütéseket szíjjal. Igaz, csak hármat, de hatalmasak lehettek. A fiú halkan támolygott vissza a hálókörletbe, amikor éppen az ágyon henyéltem, és tanulmányozgattam az új tankönyveimet. A „Korea múltja” című könyv fölött kukucskáltam ki, s bizonytalanul, de rákérdeztem egy Hogy vagy?-okot.  
    Az igazat megvallva nem nagyon válaszolt. Helyette lehúzta pulóverének ujját a vöröslő, sebes karjára, aztán rám nézett egy apró, kedves mosolyt erőltetve arcára, amit viszonoztam is.
   Ezek után már csak azt hallottam, ahogyan a mögöttem lévő ágyra rázuhant, akár egy babzsák, s álomba szenderedett.
    Az ő fájdalma viszont nem boldogított. Sanghyuk mély benyomást keltett az első alkalommal is, és az, hogy értem képes volt egy büntetést túlélni… Túlszárnyalta az eddigi „barátaim”-nak nevezett személyeket. Ennyit még senkitől se kaptam. S ekkor döbbentem rá, hogy megint tanultam valamit. Az a valami a barátság fogalma. Azt hiszem, jóba leszek én még vele.

…  
- Hogy bírod? – kérdezem a mellettem fujtató fiatalabbiktól.
- Még vissza van 4 kör – lihegi.
- Most már kibírjuk!
- Ja, aztán mehetünk egyenest Sun Hee irodájába.
- Meg kellett volna kérni Jaehwan, hogy hozzon nekünk valamit a vacsoráról.
- Esélyünk se lett volna – legyint.
- De Jaehwan ül leghátrább az imákon közülünk.
- Persze, mert harmadéves, ahogyan te is, de az még akkor is messze van. A végzősök teljes egészében elfoglalnak 3 sort.
- Mindegy, ne őrlődjünk ezen feleslegesen, mert ha lehetőségünk is adódott volna rá, hogy megkérjük Jaehwant, hogy csempésszen, akkor is nagy valószínűséggel lebukott volna, és akkor már nem csak mi lennénk pácban. Inkább gondolkozzunk azon, hogy a boszorkány hány körmössel jutalmaz minket.
- Ha bele is gondolok, akkor sem leszek tele. A hasam ugyanúgy kiabálni fog az ételért.
- Majd holnap reggel eszünk – ráteszem biztatóan a kezemet Hyuk vállára.
- Hakyeon. Kimerültem. Az izmaim fel akarják mondani a szolgálatot. A karomon a hegek újra viszketnek. Legszívesebben fognám ezt az egyenruhát, és letépném magamról. A cipő feltörte a lábamat. Szomjas vagyok. És ezek után még éljem túl Sun Hee körmöseit is. Lehet tegnap nem fájt annyira, de ma már biztosan durvább lesz. Azért még érzem, hogy sajog a tegnapi adagtól is.
- Ha nem tökös gyereknek tituláltalak volna be első benyomásra, akkor azt hinném, hogy egy hisztérikus kölökkel van dolgom.
- Ne haragudj, csak… Hát nem erre számítottam, amikor beléptem az iskola kapuin.
- Hm. Érdekes, hisz pontosan ez a bánásmód rí le az épület külsejéről is. A fogadtatásról meg végképp. Engem nem ért nagyobb meglepetés. Eddig legalább is.
- Még három – suttogja Hyuk azon pillanatban, ahogy megérkezünk a nagy terem ajtajához.
- Kibírod?
Megrázza nemlegesen a fejét.
- Lépjünk le. Azt mondjuk majd, hogy megvolt mind a 30.
- Biztosan van bújtatója annak, hogy nem figyeltek minket végig… Meg kéne csinálnunk.
Hyuk rémült. Jól tudom, hogy Ő is itt akarja hagyni az egészet, hogy neki is már elege van a sétafikálásból.
- Hyuk, most mindenki vacsorázik. Menjünk! Figyelj, már csak fél óra, és mehetünk a szipirtyók szobájába. Még van időnk visszamenni a hálókörletünkbe. Pihenünk, iszunk egyet a csapból, és 8-ra visszajövünk az irodájához. Okés?
- A francba is, csináljuk – adja fel a harcot, amelyet egészen idáig magában vívott.
Megörültem, hogy belement végül.
- Akkor siessünk, hogy több nyugalmas időnk legyen.
- Nem ígérem, hogy olyan nagyon tudok sietni, de igyekszem.
Megállok, hogy bevárjam a pár lépéssel lemaradt fiút. Nem szoktam sajnálkozni, de ahogyan Őt látom ilyen rossz állapotban… Az embernek akaratlanul is megesik a szíve rajta.
- Gyere, segítek. – Leguggolok előtte.
- Hakyeon, ez most komoly? – felnevet.
- Igen, halálosan komoly, és ha nem szállsz fel a hátamra most azonnal, akkor itt hagylak.
- Jó, jó, felszállok!
Még soha, senkit nem vittem így. Az első, akit fel kellett volna vegyek a hátamra, az a jövendőbeli feleségem, ehelyett egy fiú pilledt teste feszül rajtam. Kicsit megalázónak érzem, de nem érdekel. Nem látja senki. Köztünk marad, s vegyük úgy, hogy ezzel ki is egyenlítettem a számlát, amivel azóta tartozom neki, mióta szíjat hasítottak belé.
- Hyuk?
-  Hm? – arcát vállamon pihentetve hümmög bele fülembe. Szinte kiráz a hideg a meleg leheletétől.
- Jól vagy?
- Igen. Köszönöm.
- Ne aludj el, jó? Nem akarlak én ébresztgetni.
- Nem, nem, csak éppen lehunyom a szememet.
- Sanghyuk, ne! – dobok rajta egyet, mert lecsúszott, s egyre nehezebb volt tartani. – Hallod?
De nem válaszol. Kénytelen vagyok csendben továbbmenni, és reménykedni, hogy még képes leszek összeszedni Hyukot, és lerángatni Sun Hee-hez. Nem tudom, hogy mi lenne a következménye annak, ha nem mennénk el hozzá…

Egy újabb ok, amitől görcsbe rándul a hasam. Azt hiszem, most bepótlom mindazt a rettegést, és félelmet, amit az eddigi életemben sikeresen kikerültem. 

4 megjegyzés:

  1. Eddig nem sok konkrétum történt, nagyon titokzatos és kíváncsivá teszel, de nagyon tetszik. Alig várom, hogy olvashassam a következő részt és több derüljön ki az egész történetből. Ráadásul egy újabb kérdőjel lebeg előttem a harmadik bekezdés miatt.
    Csak így tovább!:)

    VálaszTörlés
  2. Szia! Csak most találtam meg ezt a fanfictiont, de egyből megszerettem. Remélem folytatni fogod, mert nagyon kiváncsivá tettél. Fighting! ^^

    VálaszTörlés
  3. Szia! Csak most találtam meg ezt a fanfictiont, de egyből megszerettem. Remélem folytatni fogod, mert nagyon kiváncsivá tettél. Fighting! ^^

    VálaszTörlés
  4. Szia! Csak most találtam meg ezt a fanfictiont, de egyből megszerettem. Remélem folytatni fogod, mert nagyon kiváncsivá tettél. Fighting! ^^

    VálaszTörlés