3. fejezet

    A sötét katedrális aulája fogadott elsőként. A falakon olajlámpák, a magas boltozatról egy hatalmas, vaskos láncon lógott alább a szekér kerekére emlékeztető (de annál nagyobb) csillár, melyen több ezer viasztornyos gyertyák égtek táncoló lángokban. Ettől függetlenül hideg volt odabent. A falak is nedvesek, s már a kis, zöld mohák is elburjánzottak a sarkokban, ami nem túl kellemes kilátást kölcsönzött. Valószínűleg itt sosem lesz melegebb.

   Az embernek azonnal egy kísértetház képe ugrik be róla, de mégis, a legrémisztőbb tény, ami pillanatok alatt szembe ötlött, s meg is lepte kedélyemet, hogy egy lélek se tartózkodott az előtérben. Lehetséges, hogy mindenki órán van?

- A többiek hol vannak? – tettem fel a kérdést végül, kicsit bátortalan módon, hisz az előbb tájékoztatott róla, hogy ne nagyon beszéljek. Az indokot azonban még mindig nem tudtam, tehát jogosnak éreztem a szabályok nem betartását.

     Holló Úr pillantása a nem tetszését tükrözte vissza, akár gyilkolni is lehetett volna éles látóival.

- Jelenleg a diákoknak óráik vannak, ezért sem hallod őket, s ezért sem tartózkodik senki a folyosókon, illetve itt, az aulában. Az órák nagy fegyelmezettség mellett folynak, ezért sem szűrődik ki egy hang sem. Nos, mit szeretnél megtekinteni?

- Esetleg… megmutatná a hálókörletet? Le szeretném tenni a csomagomat – emeltem meg kissé a koffert, ami a karomat intenzíven húzta lefelé. Elzsibbadtam tőle.

- Igaz is. Jöjjön. Az aula lépcsősorát kell megmásznunk, s aztán a jobb oldali szárny felé kell venni az irányt – magyarázta el, miközben apró lábai már a lépcső első fokát taposták. Követtem.

    Már a többedik folyosót róttuk, (ha jól hittem,) de mindegyik ugyanolyan unalmas, egyforma, és kíséreties. Az egyetlen örömömet abban leltem, hogy Hyun Wook úr nem koptatta tovább a csőrét, ami valljuk be, jó hasonlat a holló külsejéhez. Igaz, azzal, hogy az irányokat sem taglalta, teljesen elvesztettem a fonalat. Biztosan el fogok tévedni még jó néhányszor.

- Rajtam kívül nem érkezett más a mai napon?

- Nem. Ön volt az utolsó tanuló, mellesleg az egyetlen, aki év közben érkezett.

- Elnézést – meghajoltam bocsánatkérően. – Az indok rá, hogy nem Szeptember 1.-én jöttem ide, az, hogy édesapám a 9. hónap idusán vette észre az újságban hirdetett férfi akadémiát a Daily News augusztus végi számában. Kevés ideje van újságot olvasni, s ez akadt a keze ügyébe.

- Érdekes egybeesés.

Inkább szerencsétlen.

- Nos, megérkeztünk a célállomásunkhoz – belökte a faajtót.

Izgatottan léptem be a hálókörletbe.

A szobában pontosan 4 ágy tartózkodott, hozzájuk illő fa íróasztalokkal, székekkel, két szekrénnyel, s egyetlen egy kisebb ebédlőasztallal a szoba közepén. Az ágyak rendesen be voltak vetve, ha mondhatok ilyet, tökéletesen. Egy ránc sincs az egyszínű, szürke takarókon. Egy aprócska cipő, se egy almacsutka, semmi szemét. Mintha nem lakná senki.

- A szobatársak? – akaratlanul is kicsusszant a kérdés. Arcilag bizonyára amúgy sem tudnám azonnal azonosítani őket, hisz senkit nem ismerek innen, de akarom hallani a nevüket.

-  Ha nagyon akarja tudni… - elővett egy kicsiny lapot, mely félbe volt hajtva az öltönye zsebéből – Han Sanghyuk, elsőéves nebuló, Lee Jaehwan, harmadikos, Kim WonShik, másodéves, és Lee Hongbin szintén annyi – a felsorolás véget ér. A nevek, ahogyan sejtettem is, teljesen ismeretlenek.

- Köszönöm.

- Ismeri esetleg valamelyiket is? – Bizakodóan fürkészte arcomat.

- Nem.

- Remélem nem lesz problémája velük. Ha mégis, értesítsen róla.

- Úgy lesz.

Szemeimet újra végig futtatom a hideg szobán. Még mindig nem tudom eldönteni, hogy melyik ágy foglalt már.

- Elnézést, esetleg még azt szeretném meginformálni, hogy melyik alvóalkalmatosság képezi az én tulajdonomat?

A papírt újra előkerítette zakója zsebéből.

- 2/A. Vagyis ez – bökött göcsörtös mutatójával a bal oldalamon elterülő helyre. A kofferomat leteszem melléje.

- Az ott nem lesz majd jó helyen. Pakolja ki a szekrényébe.

- És az melyik?

- Szerintem ezt inkább a hálótársaitól tudakolja meg. Nem érünk rá, hogy nekikezdjen a pakolásnak. Még meg szeretném mutatni a termet. Ó, majd elfelejtettem Önnel közölni! A reggeli ima előtt minden hálóterem átmegy egy vizsgán, amellyel a megfelelő tisztaságot ellenőrzik le. Ha bármi is eltér a megszabottól, akkor… - S mélyen elhallgatott.

Ideges lettem, hogy nem fejezte be, mert tudni szerettem volna, hogy mi jár ki érte. Egyértelműen büntetés. A hidegségből, a falakon átfolyó hátborzongató levegőből is kivettem, hogy a katedrális nem olyan szent hely, amilyennek ki van állítva. Éreztem az erőszakot, és a fájdalmat minden térségben.

    Nem lesz gyalog galopp az elkövetkezendő 730 napom…

- Cha Hakyeon, Han Sanghyuk, távozzanak, kérem! – Miss Sun Hee hűvös, vékony ujjai hátamra tapadnak, s enyhe erőt fejtve ki rá gyönge karjaival, az ajtó felé terel velük. Másik marka Sanghyuk vállát vette fogságba.

- De Miss Sun Hee, megint eltévedtünk… - mentem a menthetetlent.

- Akkor ideje lesz annak, hogy megtanulják a járást. A megfelelő büntetésük a nyitja lesz a problémájuk megoldásának. És maguknak köszönhetem azt is, hogy az ima kellős közepét kellett otthagynom, így a körmölést sem ússzák meg. Ma éjszaka az irodám előtt várom Önöket. Kereken 8 órakor szeretném látni mindkettőjüket az ajtóm előtt. Ha késni mernek, dupla adagot osztok. Remélem érthető voltam. Most pedig kezdjenek bele a sétálgatásba, különben 8-ig nem fognak végezni vele. 30-szor tegyék meg a hálókörletük, és a nagy terem közti távolságot. BESZÉD NÉLKÜL! – hangsúlyozza vészjósló szempárjaival a vénség.

- Értettük – húzzuk ki magunkat Hyukkal.

- El – utasítja a nővér. Hátat fordít nekünk, s a lehető leghalkabb surranásával visszaoson az imára.

- Én megmondtam, hogy siessünk! – csap a tarkómra Hyuk.

- Ne haragudj, kérlek. Elhiheted, hogy nem volt szándékomban újabb csodás perceket eltöltenem Sun Hihetetlenül Paprikás asszonnyal.

- Ma is lemaradunk a vacsoráról.

Érzékelni lehet mindkettőnk csalódottságát a levegőben. A gyomrom is vészjóslóan megmordul, miközben agyam egy szaftos marhaszeleten jár.

- Na, szedjük a lábunkat. Úgy érzem a mai körmölés kellemetlenebb lesz az előzőnél, és nem szeretném megízlelni dupla mennyiségben – vallom be az igazat.

- Én sem igazán.

Némán, elméinkbe merülve koptatjuk cipőinket az elmattosodott márványokon, s én már azon töröm kútfőmet, hogy ideje lesz bepótolnom azt az 5 kerek napot a naplómba, ami eddig eltelt a 730-ból. Már csak 725… Már csak… Ch…