1. BEGYEZÉS:
1991.09.31.
A fekete
Volkswagen Bogár eszeveszettül zötykölődött, miután letértünk az útról. Alig 1
mérföldnyire volt a célunk, de akaratlanul is lecsukódtak szemeim. Ólomnehézségűvé
váltak a pilláim, s hiába igyekeztem nyitva tartani, az újfent leengedett,
elsötétítve vele a világot.
Kang Susie
kellemes hangja járta be a furgon meleg légterét, igaz, a rádió recsegett,
mégsem zavart bele.
Elbóbiskolásomból
édesapám keltett fel, ki a volán mögül fordult hátra, s öblös hangján szólított
nevemen. Ezúttal se volt gyengéd hozzám.
- Hakyeon, megérkeztünk.
A motor valóban nem búgott már. A kocsi egy helyben állt
a semmi közepén. A köd 5 méteres körzeten felül mindent elnyelt, s ennek
tetejében még az eső is eleredt.
Kissé sértődött ábrázattal keltem fel, s csúsztam feljebb
az ülésen.
- Itt az esernyőd – nyújtotta hátra a fekete, nehéz
tárgyat.
Még mielőtt bármit tettem volna, felkészültem egy nyugtató
sóhajjal. Ezek után mertem csak kinyitni az autó ajtaját.
Elsőként az ernyőt bontottam szét, s aztán dugtam ki
lakkozott cipőmet, s tettem le a poros földes útra.
- Vedd ki a csomagjaidat is! – utasította, bár magamtól
is tudtam egyértelműen ezt a lépést. A bőröndöm nélkül neki se vágtam volna az
egésznek.
Apám is végre
kiszállt, hogy felnyissa a csomagtartót. Szinte hozzám vágta a bőrkoffert,
melyben féltett értékeimet tároltam. Egy pillanatra megrogytam az ütéstől, mely
a hasam tájékát érte, s ezt teljességgel rossz néven vette atyám. Megrázta
fejét, s szemét forgatta mellé. Hatalmába kerített az elkeseredettség, melyet
az atyai elismerés hiánya teremtett.
- Innen tovább már nem kísérhetlek. Ha egyenest mész, ott
lesz a célod. Légy jó.
Előre biccentem, s ezzel egy időben apám vállamra
helyezte hideg tenyerét. A leglekötelezőbb formámat igyekeztem mutatni, hogy
még az utolsó percekben is eleget tudjak tenni neki. Bár neki sosem lesz elég
az, amit én teszek.
- Viszlát, atyám – köszöntem el tőle. Erős akartam lenni,
de bizonytalanul megremegett hangom. Belülről fojtogatott a sok érzés. A sok
emlék, melyet magam mögött kellett hagynom.
Édesanyámtól
még otthon vettem könnyes búcsút, mert apám nem engedélyezte számára, hogy
végig kísérjen az úton. Valószínűleg azért, mert édesanyám a kocsiban csak
aggodalmaskodott volna, s ilyen-olyan tanácsokat osztogatott volna, s ezek
mellé krokodilkönnyekben áztatta volna a fehér zsebkendőjét.
Ebben az egyben
teljesen igaza volt apának. Életemben talán először értettem vele egyet.
A kocsi
elindult. Hatalmas füst tört ki a kipufogóból, s gomolygott a levegőben, majd a
levegővel keveredve szétfoszlottak a kacsók.
A kövek pattogtak a kerekek alatt, ahogyan a jármű
nehézkesen megfordult a szűk sávon. A visszapillantóba tekintettem, melyben
atyám éles íriszei tükröződtek vissza. Fekete szemei semmi érzelmet nem
mutattak. Se megbánást, se szomorúságot, semmit.
Tudtam, hogy keményfából faragták őt, de abban a
pillanatban szembesültem igazán a kőszívűségével.
A saját fiát a semmi közepén hagyta egy esernyővel, s egy
kacatokkal teli kofferrel, hogy keresse meg a célját. Könnyűszerrel átverhettem
volna, s elindulhattam volna máshová is, egy jobb helyre, egy helyre, ahol
igazi otthonra lelhetnék. De nem. Nem ezt tettem.
Jó fiúnak
lettem nevelve, így a nehezebb utat választottam. Azt, amelyen küzdelmesebben
fogom tudni elérni az álmaimat. Mégis azt éreztem akkor a legközelebb, s
leghelyesebbnek.
Ezért mentem
hát tovább azon az úton. S a köd szépen lassan feltárta előttem a hatalmas,
fekete vaskaput, melyet kacifántos kanyarok, s ilyen-olyan vaslevelek
díszítettek.
Két vaskos kőoszlop közt helyezkedett el, melynek tetején
még több díszes elem volt található. Hátborzongató a látvány.
Mégis megközelítettem. S meg is találtam a kőoszlopon
elhelyezkedő csengőt.
Hezitáltam. Egy helyben toporogtam.
Ha most megnyomod,
nincs visszaút Hakyeon. Most még elmehetsz. – futott át elmémen a gondolat.
Ajkaimba harapva végül mégiscsak benyomtam a fekete
gombot…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése