4. fejezet

2. BEGYEZÉS:

1991.10.01.

    Az első napom, az első éjszakám. Úgy elreppent, akár a galamb a virágzó cseresznyefa illatos ágáról. Ugyan hamar eltelt, de szenvedésként éltem át.

     Előre félek, hogy mi lesz velem a jövőben. Ilyen sosem fordult elő velem. Eszembe se jutott volna egyszer se, hogy nem úgy alakul a jövőm, ahogyan én azt megterveztem. Ez a kis gikszer igazán nem kellett volna...

  Minden esetre van egy kis reménycsillag, ami tartja bennem a lelket. Ez a remény, mely rám vetül, azt a többi diák sanyarú sorsai világítják a lényemre. Tudom, tisztában vagyok vele, hogy ez nem normális. Mások szenvedésében lelem az örömet. Igazából én is ugyanannyira vagyok kitéve a veszélyeknek, mint ők. Én is csak egy kis hal vagyok ebben a heringcsordában. Részese leszek én is a büntetéseknek, mert bár jó gyerek vagyok, ez az iskola ki fogja belőlem hozni azt a lényemet, amit eddig még senki nem látott. Kijelenthetem, hogy bár még senki nem ismer, hamar hírnevet szerzek. Lázadó leszek.

     Visszatérve a tegnapi napra… Hát többé-kevésbé, de megismerkedtem a lakótársaimmal. Véleményem még nem alakult ki róluk. Külsőről nem ítélkezem, a bemutatkozásuk pedig igen egyhangúra sikeredett, ugyanis Holló Úr társaságában nem mertek „tiszteletlen” üdvözlést végrehajtani. Kivéve azt a Hyuk gyereket. Ő nem lacafacázott, kezet nyújtott nekem, s előtte, se utána nem hajolt meg. Holló éles pillantást vetett a fiúra, akit aztán egy idős nő társaságában hagytunk, aki szépen szólva a grabancánál fogva rángatta be egy szobába. A vészjósló ajtóbecsapás után nem lehetett tovább hallani a fiú nyöszörgéseit, pedig biztos voltam benne, hogy a java még csak akkor kezdődött.

   Később megtudtam, hogy alkarjára mérték az ütéseket szíjjal. Igaz, csak hármat, de hatalmasak lehettek. A fiú halkan támolygott vissza a hálókörletbe, amikor éppen az ágyon henyéltem, és tanulmányozgattam az új tankönyveimet. A „Korea múltja” című könyv fölött kukucskáltam ki, s bizonytalanul, de rákérdeztem egy Hogy vagy?-okot.  

    Az igazat megvallva nem nagyon válaszolt. Helyette lehúzta pulóverének ujját a vöröslő, sebes karjára, aztán rám nézett egy apró, kedves mosolyt erőltetve arcára, amit viszonoztam is.

   Ezek után már csak azt hallottam, ahogyan a mögöttem lévő ágyra rázuhant, akár egy babzsák, s álomba szenderedett.

    Az ő fájdalma viszont nem boldogított. Sanghyuk mély benyomást keltett az első alkalommal is, és az, hogy értem képes volt egy büntetést túlélni… Túlszárnyalta az eddigi „barátaim”-nak nevezett személyeket. Ennyit még senkitől se kaptam. S ekkor döbbentem rá, hogy megint tanultam valamit. Az a valami a barátság fogalma. Azt hiszem, jóba leszek én még vele.

…  

- Hogy bírod? – kérdezem a mellettem fujtató fiatalabbiktól.

- Még vissza van 4 kör – lihegi.

- Most már kibírjuk!

- Ja, aztán mehetünk egyenest Sun Hee irodájába.

- Meg kellett volna kérni Jaehwan, hogy hozzon nekünk valamit a vacsoráról.

- Esélyünk se lett volna – legyint.

- De Jaehwan ül leghátrább az imákon közülünk.

- Persze, mert harmadéves, ahogyan te is, de az még akkor is messze van. A végzősök teljes egészében elfoglalnak 3 sort.

- Mindegy, ne őrlődjünk ezen feleslegesen, mert ha lehetőségünk is adódott volna rá, hogy megkérjük Jaehwant, hogy csempésszen, akkor is nagy valószínűséggel lebukott volna, és akkor már nem csak mi lennénk pácban. Inkább gondolkozzunk azon, hogy a boszorkány hány körmössel jutalmaz minket.

- Ha bele is gondolok, akkor sem leszek tele. A hasam ugyanúgy kiabálni fog az ételért.

- Majd holnap reggel eszünk – ráteszem biztatóan a kezemet Hyuk vállára.

- Hakyeon. Kimerültem. Az izmaim fel akarják mondani a szolgálatot. A karomon a hegek újra viszketnek. Legszívesebben fognám ezt az egyenruhát, és letépném magamról. A cipő feltörte a lábamat. Szomjas vagyok. És ezek után még éljem túl Sun Hee körmöseit is. Lehet tegnap nem fájt annyira, de ma már biztosan durvább lesz. Azért még érzem, hogy sajog a tegnapi adagtól is.

- Ha nem tökös gyereknek tituláltalak volna be első benyomásra, akkor azt hinném, hogy egy hisztérikus kölökkel van dolgom.

- Ne haragudj, csak… Hát nem erre számítottam, amikor beléptem az iskola kapuin.

- Hm. Érdekes, hisz pontosan ez a bánásmód rí le az épület külsejéről is. A fogadtatásról meg végképp. Engem nem ért nagyobb meglepetés. Eddig legalább is.

- Még három – suttogja Hyuk azon pillanatban, ahogy megérkezünk a nagy terem ajtajához.

- Kibírod?

Megrázza nemlegesen a fejét.

- Lépjünk le. Azt mondjuk majd, hogy megvolt mind a 30.

- Biztosan van bújtatója annak, hogy nem figyeltek minket végig… Meg kéne csinálnunk.

Hyuk rémült. Jól tudom, hogy Ő is itt akarja hagyni az egészet, hogy neki is már elege van a sétafikálásból.

- Hyuk, most mindenki vacsorázik. Menjünk! Figyelj, már csak fél óra, és mehetünk a szipirtyók szobájába. Még van időnk visszamenni a hálókörletünkbe. Pihenünk, iszunk egyet a csapból, és 8-ra visszajövünk az irodájához. Okés?

- A francba is, csináljuk – adja fel a harcot, amelyet egészen idáig magában vívott.

Megörültem, hogy belement végül.

- Akkor siessünk, hogy több nyugalmas időnk legyen.

- Nem ígérem, hogy olyan nagyon tudok sietni, de igyekszem.

Megállok, hogy bevárjam a pár lépéssel lemaradt fiút. Nem szoktam sajnálkozni, de ahogyan Őt látom ilyen rossz állapotban… Az embernek akaratlanul is megesik a szíve rajta.

- Gyere, segítek. – Leguggolok előtte.

- Hakyeon, ez most komoly? – felnevet.

- Igen, halálosan komoly, és ha nem szállsz fel a hátamra most azonnal, akkor itt hagylak.

- Jó, jó, felszállok!

Még soha, senkit nem vittem így. Az első, akit fel kellett volna vegyek a hátamra, az a jövendőbeli feleségem, ehelyett egy fiú pilledt teste feszül rajtam. Kicsit megalázónak érzem, de nem érdekel. Nem látja senki. Köztünk marad, s vegyük úgy, hogy ezzel ki is egyenlítettem a számlát, amivel azóta tartozom neki, mióta szíjat hasítottak belé.

- Hyuk?

-  Hm? – arcát vállamon pihentetve hümmög bele fülembe. Szinte kiráz a hideg a meleg leheletétől.

- Jól vagy?

- Igen. Köszönöm.

- Ne aludj el, jó? Nem akarlak én ébresztgetni.

- Nem, nem, csak éppen lehunyom a szememet.

- Sanghyuk, ne! – dobok rajta egyet, mert lecsúszott, s egyre nehezebb volt tartani. – Hallod?

De nem válaszol. Kénytelen vagyok csendben továbbmenni, és reménykedni, hogy még képes leszek összeszedni Hyukot, és lerángatni Sun Hee-hez. Nem tudom, hogy mi lenne a következménye annak, ha nem mennénk el hozzá…

Egy újabb ok, amitől görcsbe rándul a hasam. Azt hiszem, most bepótlom mindazt a rettegést, és félelmet, amit az eddigi életemben sikeresen kikerültem. 

3. fejezet

    A sötét katedrális aulája fogadott elsőként. A falakon olajlámpák, a magas boltozatról egy hatalmas, vaskos láncon lógott alább a szekér kerekére emlékeztető (de annál nagyobb) csillár, melyen több ezer viasztornyos gyertyák égtek táncoló lángokban. Ettől függetlenül hideg volt odabent. A falak is nedvesek, s már a kis, zöld mohák is elburjánzottak a sarkokban, ami nem túl kellemes kilátást kölcsönzött. Valószínűleg itt sosem lesz melegebb.

   Az embernek azonnal egy kísértetház képe ugrik be róla, de mégis, a legrémisztőbb tény, ami pillanatok alatt szembe ötlött, s meg is lepte kedélyemet, hogy egy lélek se tartózkodott az előtérben. Lehetséges, hogy mindenki órán van?

- A többiek hol vannak? – tettem fel a kérdést végül, kicsit bátortalan módon, hisz az előbb tájékoztatott róla, hogy ne nagyon beszéljek. Az indokot azonban még mindig nem tudtam, tehát jogosnak éreztem a szabályok nem betartását.

     Holló Úr pillantása a nem tetszését tükrözte vissza, akár gyilkolni is lehetett volna éles látóival.

- Jelenleg a diákoknak óráik vannak, ezért sem hallod őket, s ezért sem tartózkodik senki a folyosókon, illetve itt, az aulában. Az órák nagy fegyelmezettség mellett folynak, ezért sem szűrődik ki egy hang sem. Nos, mit szeretnél megtekinteni?

- Esetleg… megmutatná a hálókörletet? Le szeretném tenni a csomagomat – emeltem meg kissé a koffert, ami a karomat intenzíven húzta lefelé. Elzsibbadtam tőle.

- Igaz is. Jöjjön. Az aula lépcsősorát kell megmásznunk, s aztán a jobb oldali szárny felé kell venni az irányt – magyarázta el, miközben apró lábai már a lépcső első fokát taposták. Követtem.

    Már a többedik folyosót róttuk, (ha jól hittem,) de mindegyik ugyanolyan unalmas, egyforma, és kíséreties. Az egyetlen örömömet abban leltem, hogy Hyun Wook úr nem koptatta tovább a csőrét, ami valljuk be, jó hasonlat a holló külsejéhez. Igaz, azzal, hogy az irányokat sem taglalta, teljesen elvesztettem a fonalat. Biztosan el fogok tévedni még jó néhányszor.

- Rajtam kívül nem érkezett más a mai napon?

- Nem. Ön volt az utolsó tanuló, mellesleg az egyetlen, aki év közben érkezett.

- Elnézést – meghajoltam bocsánatkérően. – Az indok rá, hogy nem Szeptember 1.-én jöttem ide, az, hogy édesapám a 9. hónap idusán vette észre az újságban hirdetett férfi akadémiát a Daily News augusztus végi számában. Kevés ideje van újságot olvasni, s ez akadt a keze ügyébe.

- Érdekes egybeesés.

Inkább szerencsétlen.

- Nos, megérkeztünk a célállomásunkhoz – belökte a faajtót.

Izgatottan léptem be a hálókörletbe.

A szobában pontosan 4 ágy tartózkodott, hozzájuk illő fa íróasztalokkal, székekkel, két szekrénnyel, s egyetlen egy kisebb ebédlőasztallal a szoba közepén. Az ágyak rendesen be voltak vetve, ha mondhatok ilyet, tökéletesen. Egy ránc sincs az egyszínű, szürke takarókon. Egy aprócska cipő, se egy almacsutka, semmi szemét. Mintha nem lakná senki.

- A szobatársak? – akaratlanul is kicsusszant a kérdés. Arcilag bizonyára amúgy sem tudnám azonnal azonosítani őket, hisz senkit nem ismerek innen, de akarom hallani a nevüket.

-  Ha nagyon akarja tudni… - elővett egy kicsiny lapot, mely félbe volt hajtva az öltönye zsebéből – Han Sanghyuk, elsőéves nebuló, Lee Jaehwan, harmadikos, Kim WonShik, másodéves, és Lee Hongbin szintén annyi – a felsorolás véget ér. A nevek, ahogyan sejtettem is, teljesen ismeretlenek.

- Köszönöm.

- Ismeri esetleg valamelyiket is? – Bizakodóan fürkészte arcomat.

- Nem.

- Remélem nem lesz problémája velük. Ha mégis, értesítsen róla.

- Úgy lesz.

Szemeimet újra végig futtatom a hideg szobán. Még mindig nem tudom eldönteni, hogy melyik ágy foglalt már.

- Elnézést, esetleg még azt szeretném meginformálni, hogy melyik alvóalkalmatosság képezi az én tulajdonomat?

A papírt újra előkerítette zakója zsebéből.

- 2/A. Vagyis ez – bökött göcsörtös mutatójával a bal oldalamon elterülő helyre. A kofferomat leteszem melléje.

- Az ott nem lesz majd jó helyen. Pakolja ki a szekrényébe.

- És az melyik?

- Szerintem ezt inkább a hálótársaitól tudakolja meg. Nem érünk rá, hogy nekikezdjen a pakolásnak. Még meg szeretném mutatni a termet. Ó, majd elfelejtettem Önnel közölni! A reggeli ima előtt minden hálóterem átmegy egy vizsgán, amellyel a megfelelő tisztaságot ellenőrzik le. Ha bármi is eltér a megszabottól, akkor… - S mélyen elhallgatott.

Ideges lettem, hogy nem fejezte be, mert tudni szerettem volna, hogy mi jár ki érte. Egyértelműen büntetés. A hidegségből, a falakon átfolyó hátborzongató levegőből is kivettem, hogy a katedrális nem olyan szent hely, amilyennek ki van állítva. Éreztem az erőszakot, és a fájdalmat minden térségben.

    Nem lesz gyalog galopp az elkövetkezendő 730 napom…

- Cha Hakyeon, Han Sanghyuk, távozzanak, kérem! – Miss Sun Hee hűvös, vékony ujjai hátamra tapadnak, s enyhe erőt fejtve ki rá gyönge karjaival, az ajtó felé terel velük. Másik marka Sanghyuk vállát vette fogságba.

- De Miss Sun Hee, megint eltévedtünk… - mentem a menthetetlent.

- Akkor ideje lesz annak, hogy megtanulják a járást. A megfelelő büntetésük a nyitja lesz a problémájuk megoldásának. És maguknak köszönhetem azt is, hogy az ima kellős közepét kellett otthagynom, így a körmölést sem ússzák meg. Ma éjszaka az irodám előtt várom Önöket. Kereken 8 órakor szeretném látni mindkettőjüket az ajtóm előtt. Ha késni mernek, dupla adagot osztok. Remélem érthető voltam. Most pedig kezdjenek bele a sétálgatásba, különben 8-ig nem fognak végezni vele. 30-szor tegyék meg a hálókörletük, és a nagy terem közti távolságot. BESZÉD NÉLKÜL! – hangsúlyozza vészjósló szempárjaival a vénség.

- Értettük – húzzuk ki magunkat Hyukkal.

- El – utasítja a nővér. Hátat fordít nekünk, s a lehető leghalkabb surranásával visszaoson az imára.

- Én megmondtam, hogy siessünk! – csap a tarkómra Hyuk.

- Ne haragudj, kérlek. Elhiheted, hogy nem volt szándékomban újabb csodás perceket eltöltenem Sun Hihetetlenül Paprikás asszonnyal.

- Ma is lemaradunk a vacsoráról.

Érzékelni lehet mindkettőnk csalódottságát a levegőben. A gyomrom is vészjóslóan megmordul, miközben agyam egy szaftos marhaszeleten jár.

- Na, szedjük a lábunkat. Úgy érzem a mai körmölés kellemetlenebb lesz az előzőnél, és nem szeretném megízlelni dupla mennyiségben – vallom be az igazat.

- Én sem igazán.

Némán, elméinkbe merülve koptatjuk cipőinket az elmattosodott márványokon, s én már azon töröm kútfőmet, hogy ideje lesz bepótolnom azt az 5 kerek napot a naplómba, ami eddig eltelt a 730-ból. Már csak 725… Már csak… Ch…